Bata István
1992-ben megtanult három akkordot a gitáron, és megalakította a Vodku zenekart. Azóta sem vesztegette az idejét, ma már hat akkordot ismer. Zenésztársai között biztonságban érzi magát a színpadon, tudja, hogy számíthat rájuk, és ha eljön az ideje, az infúziót is kicserélik majd.
Két-háromévenként ír egy dalt, azt mondja, ennyi idő kell az alkotáshoz, valójában azonban lusta, mint a dög. Azt állítja magáról, hogy bárkit képes az asztala alá inni, a valóság ezzel szemben az, hogy a többiek még vígan rendelik a következő kört, amikor ő már békésen hortyog.
Rengeteg viccet (és szóviccet) mond, ezek között sok a gyenge, viszont akadnak borzalmasak is. Az edzettebbek már meg sem hallják. Van civil munkája is, de sohasem tudott – nem is akart – választani, így mindkettőt űzi, ám ettől olykor ő válik kissé űzötté. A népszerű sláger soraival ellentétben, habár valóban elmúlt negyven, a szívén egyáltalán nincsenek ráncok. Az arca meg kit érdekel…
